Tanár-Diák kapcsolatok

Tanultam, ezzel az alibim is meg volt, hogy tulajdonképpen miért is járok be az iskolába...leveleztünk...nem volt átlagos továbbra sem szóltak a levelek semmiről.Belőlem mégis előhozták a mi lenne ha, érzést...a mi lenne ha egyszer végre oda állnék elé és azt mondanám legyünk barátok, s én nem akarok vizsgázni és nincsenek ambíciózus terveim sem a jövőre nézve, én csak és kizárólag hozzá és miatta teszem be a lábam ebbe az épületbe mert kedvelem és mert fontos lett és mert ezzel nem lehet másként mit kezdeni, de halogattam, olyannyira hogy mire egyszer mégis rászántam magam és nagynehezen kinyögtem, hogy én a barátja akarok lenni, ő azt mondta már azok vagyunk...és ennyi semmi komment tehát okosabb nem lettem, nem hitt nekem...de megijedt mert erőteljesen taszigált a vizsga felé...olyannyira hogy ettől teljesen leromlott a kapcsolat. imádott dolgozni, ha lehet ezt így leírni.Ki imád dolgozni? Senki, rajta mégis azt láttam, hogy szereti amit csinál még ha hetente kétszer végig is kellett hallgatnom, A Hogy útálom a számítógépeket című szöveget...

A munka a párkapcsolata rovására is ment, meg mindenre...én meg sokat vártam el heti két alkalmat plussz még a levelek. Sokáig húztam az időt,és mire tényleg elmentem a vizsga helyszínére már megintcsak haragban voltunk. Egyik kolléga nője enyhe célzást tett rá hogy ugye mostmár hogy levizsgáztam nem akarok többé bejárogatni...rosszul esett. ez az egy hely volt ahol találkozhattunk és beszélhettünk, és nem akartam hogy bezavarjon a párkapcsolatomba.

El akartam köszönni, vártam a vizsgakártyám ami sokáig nem érkezett meg.Egyik nap felhívtam, akkor először .Azthiszem már tanítás is alig volt. Párszor találkoztunk,  ezúttal már sulin kívül, egy parkban, és mindig rövid időre.A szülinapomon még beszéltünk aztán mint égből a villám csapás nagyok lettek az elvárásaim és pont a vizsga tételek tanulásában zavartam meg olyannyira hogy csúnya nagy veszekedéssel abba maradt minden, egy egész nyáron át bántott a dolog.

Azt mondta nem akar velem beszélni egy darabig,és én nagyjából 1 hónapig bírtam...de az a nyár a veszekedés martaléka lett.

A párom ezidőtájt keresett magának munkahelyet és Nándi másik munkahelyére felis vették, így lettek kollegák...és miután megismerték egymást a barátság is erősebb lett. És kinőttük a régi Tanár-diák szerepet...tényleg úgy mehettem be hozzá ahogy én akartam barátként...igaz furcsa volt két évvel a suli után de megérte. Vele beszéltem meg mindent és még többet, szerettem volna ha részt vesz az esküvőmön meg ilyenek és ezt már a dátum kitűzésekor eldöntöttem. Én a páromban megtaláltam az igazit, Nándiban meg valamit amit a párkapcsolat képtelen megadni. A sok hullámzás után egy fél évig "jól"is működött minden...én azt hittem, de bekellett látnom, hogy ezt senki sem fogadja el. egyedül a párom értette meg miért van szükségem egy másik férfira az életemben, de senki más az anyám kiborult mikor megtudta, mert szerinte ilyen nincs, és igazából ha valaki ismerős együtt látott minket, vagy tudta hogy amúgy egy másik férfihoz szaladgálok be...megalázva éreztem a páromat...

Nándi barátnője sem örült ő sem hisz az ilyesmiben ezért, előbb utóbb a másik tér félen is titkolva lettem, már megszabott időkben telefonálhattam csak és ez bizony egy időután nagyon megviselt, egy barátság vagy tudom is én micsoda ezt a támadást képtelen túlélni, féltékeny barátnőt, hitetlenkedő és cinikus ismerősöket. És még amúgy sem vállaltuk fel egymást. még önmagunknak sem.

Felkértem legyen az esküvőre ő a fotósom, de annyira elharapódzott a dolog, és mivel mániámmá vált a barátság kérdés...egyik nap úgy ébredtem...ennek mostmár tényleg véget kell vetni. Szeretek vele lenni, szeretem ezt a dolgot mert nem átlagos, és ő figyel rám...és ez ritka kincs,  de felvállalni nem fog soha, lesz egy terem, lesz egy pad és ha férjhez megyek ő meg megnősül mi lesz? Megkérdeztem tőle, de a válasz csak ennyi volt, lesz vagy nem lesz....

Ez nem egy kapcsolat ez egy haverság.

El gondolkodtam, az sose jó...elkészítettem a meghívót ő volt az első a listán akit hívni akartam, ő lesz a fotós megbeszéltük mikor és hogyan...de mégis éreztem ez nem fog menni, ha telefonáltam és rosszkor azért nem ment, vagy csak rossz kedve volt...és valami krahh fenyegette a kapcsolatomat is, két hónapig az új éjszakai munka rendem miatt (is) a párom megváltozott. Nándihoz menekültem mindig, ő is nyűglődött olykor ekkor már a menyasszonyával...Szerelmes volt már nagyon hosszú ideje,ilyen pedig a 4 év alatt soha nem fordult elő, ez a kapcsolata működik és tudomásul vettem, büszke voltam rá!

Aztán mire eljött az évvége elvesztünk a sok ígéret között, találkozások 3 asban 5tösben, programok...de 1 alkalmat leszámítva nem jött össze. Nem volt kölcsönös a kommunikálás, én hívtam jött ha tudott, ő nem keresett soha...

És csak hogy lezárjam ezt a történetet amit a fejemből sohasem akarok kitörölni...a végén az esküvő előtt két hónappal egyik reggel 3 óra alvás után neki iramodtam a városnak a tönkrement laptopommal és ennek ürügyén, meg hogy amúgy is beszélnünk kell...bementem utoljára minden kezdet termébe, és előbb laptop szerelés, majd annak ecsetelése után, hogy a párom másba szerelmes, közöltem vele hogy én meg belé vagyok szerelmes, és elhagyom. nem tudom miért ezt a szót használtam, de ez jutott eszembe. Át akartam ölelni vagy legalább megfogni a kezét hogy elköszönjek, de tényleg. Nem hagyta, azt mondta ezt tudja nyújtani a szerelem elmúlik, nézzük meg a laptopot...

Ugyanaz a dejavum volt a többiek előtt mikor kissé kómás fejjel beléptünk az alkalmazottak közé, soha nem vállalja fel a barátságot, mindig kelleni fog valami ürügy ami mögé ellehet bújni, És bár a szerelmem hazugság volt abban bíztam, talán ez megold majd mindent ha kedvel és ismer nem hiszi el hogy beleszerettem és végre kimondja hogy ez egy jó haverság vagy jelent valamit amit ezzel nem lehet tönkre tenni...de nem. Vagy lesz ez nekem akkora arcul csapás vagy annyira ciki hogy ne akarjam még egyszer felhívni...

A párom egyszer még megakart menteni, beszélt vele erről, megmondta neki nem a szerelem volt a lényeg hanem a nyuszi kiugrasztása, de Nándi nem értette miért kellene neki bármit is válaszolnia , ezért a párom lemondta a fotózást is, amin megsértődött, és ki tudja ma mit hisz és mit nem hisz....

Elvesztettem, nem akart erről beszélni velem, és nem akar eljönni az esküvőre sem...legyek boldog.

A lényeg az hogy aki megkedvel egy tanárt és tudja is hogy kedveli, de a körülmények nem engednek...szerintem nincs értelme törni magunkat a dologért. A Sors úgyis megoldja, és ehhez minimum kell az a két ember akár szerelem akár az áhított barátság forog kockán...

én hazudtam neki hogy mindenkinek jó legyen...férjhez megyek, és nem lesznek az életemben cinikus megjegyzések...de ő sem lesz..:(

A párom teljesen más szemszögből világította meg a dolgot...

Megnyugtatására közöltem, hogy még csak esze ágában sem volt bármiféle célzást tenni. Puszta szivességből vitt haza.

Nándival fordulóponthoz érkeztünk, mert örültem a szivességnek, de hamar kiderült ez neki kifejezetten a szokása, gyakran tesz szivességet másoknak is; másokat is hazavisz és másokat is felhasznál tanítási céljaira...szóval én is egy vagyok a sok közül, a sok diák közül...

Ezután megint csak leszállóághoz érkeztem...a táncpartnereim lemondták a próbákat, egy kellemetlen beszélgetés  kíséretében...Ugye nincs harag...de te ezt nem tudod...inkább ketten indulunk...de nincs harag...

Nem haragudtam, tisztában voltam a képességeimmel, és nagyon megnyugtatott az is, hogy ők sem próbáltak eleget...

Viszont az önbecsülésem padlót fogott...és mivel nem bírtam a vereséget, azon agyaltam mit tehetnék én amivel igenis kivághatnám magam a megalázott szerepéből. Eleinte úgy tűnt semmit, aztán egyik barátnőm felajánlotta egyik drámai hangvételű versét...lépjek fel azzal.

Megmutattam a könyvtárosunknak , aki intézte a fellépéseket, neki nem tetszett...pár napra rá viszont a könyvhöz írt versemmel próbálkoztam, és némi erőszakkal, de meg tudtam formálni olyanra ami alkalmas volt egy fellépésre...

Életem egyik legnagyobb élménye volt az a nap amikor eldőlt felléphetek a gála részeseként...senki sem állt ki mellettem, mégis aki akkor a színházban volt, tapsolt! Én bejutottam, a lányok a táncukkal viszont nem. Szép nap volt, egy régi vágyamat valósíthattam meg... Miután lejöttem a színpadról Nándi állt a függöny mögött, valamit mondott, de a következő produkció miatt hamar ott kellett hagynom.

A Tanár úr  kivonult az életünkből...jött az évvége.

A könyvem elkészült és a kezébe adtam, még egy hónapja volt elolvasni, utána úgyis megyek tovább. Kijelentettem, hogy ez az én példányom nagyon vigyázzon rá, és majd visszakérem...Az írásbeli vizsga napján láttam újra, sok sikert kívánt, majd amíg a többi vizsgára készültem nem is találkoztunk.

A búcsúajándékát, amit az osztálytól kapott, remegő kezekkel adtam át, ekkor még úgy hittem a könyvemet ezekben a napokban kapom vissza...de nem így lett. Levizsgáztam, és hivatalosan is elhagytam az iskolát. Örökre (?)

Igen, a könyvem a következő év elejéig volt a birtokában, eközben egy egész nyáriszüneten át bombáztam az email-jeimmel, amikre jöttek is válaszok meg nem is...nagyon megszerettem a semmiről való diskurzusokat. És tényleg nem szóltak semmiről, pudingos palacsintáról, meg csomó rövidke tőmondatban megfogalmazott semmiről...de arról hogy mikor és hogyan lesz a könyv elolvasva és visszakapva, arról nem.

A következő év elején bementem az iskolába a könyvemért; megkaptam...de nem olvasta el.

Nagyon sírtam, amikor azt hittem aznap magam mögött hagyva mindent (őt is) véget ér ez a korszak...de volt még egy vizsga és emiatt minden - egy kicsit másképpen - ott folytatódott, ahol abba maradt...tanultam tovább, ami nem lendítette előrébb a dolgokat mert ki kényszerítette belőlem az utolsó vizsgát is ami csak létezett, hogy annak az osztálynak az egyetlen tanulójaként én legalább mindennel végezzek.

Az iskolában tanultam, egy-egy órát hetente, hol többet hol kevesebbet, de nem múlt el úgy hét, hogy ne találkoztunk volna. De csak az iskolában, sehol máshol. Érdekes lesz ezt leírni, mert tudom senki sem hisz nekem, vagy legalábbis vannak fenntartásai. Én sem hinném el, ha nem éltem volna át...ezt...

...

Kitartottam a furcsa életvitelem mellett...az évvége rohamosan közeledett, a viszga tételeim egyre szaporodtak és a teendők is tornyosulni látszottak a fejem felett. Nem az lett a szakmai dolgozat témám, amit annyira szerettem volna, ezért még több időt vett el az írástól...

Igen az írás, a könyv is a végéhez közeledett...viszont elhatároztam egyik kulcs jelenetéből én is szeretnék megvalósítani valamit...

Tánc! Visszagondolva meredek elképzeléseim voltak, soha nem tudtam táncolni, kicsit sem, nyolcadikban a tánctanárom elárulta, rém rossz a mozgáskultúrám..., de egy másik osztály diáklányai, mert hogy ebben az iskolában is voltak színpadi rendezvények, fel akartak lépni egy ugra-bugra valamivel, de ketten kevésnek bizonyultak, ezért kapóra jött nekik a felajánlkozásom...bevettek a 3 tagú csapatba...

Egy-egy próba még rendben is zajlott volna, de féltek elmondani mennyire rosszul csinálom, ehelyett el-elmaradoztak...és mivel az idő szorított én egyre jobban nyomulni kezdtem.

Nándival is megosztottam, mennyire lelkesít, hogy hosszú évek után nagy szamárként odaállhatok a színpadra és riszálhatom magam, mert meg merem tenni, igenis menni fog és nem esem majd össze...

A könyv előszeleként régen, még előző évben született egy versem, amit ő is megkapott valamilyen formában, de csak egy mosoly jelet kaptam vissza, pedig ezzel is csak idegesíteni akartam... A verset hozzá írtam a könyvemhez, persze ne valami nyálas csöpögésre gondoljatok, annyira nem volt negédes. Megszülettek a keretek, a borító és már csak a nyomtatás volt hátra, na meg a befejezés...

Egyik este, még lázasan dolgoztam rajta, és megkértem Nándit szedje nekem rendbe a fejezeteket, hogy olyan legyen, mint az igazi könyvek...

Szívesen segített, és érdeklődni kezdett a végső tartalma iránt...már rég a tanári asztalnál ült mikor megeredt a nyelvem és elmeséltem a történet főbb vonásait.

- A diáklány új iskolába megy, persze nem tanulni, cikkeket írni, kielemezni a betegséggel rendelkező gyerekek beiilleszkedésének nehézségeit, segít apjának túlélni a rákot, és közben fülig beleszeret a tanárába, aki viszonozza azt...csak még nem tudom mi legyen a vége, mert rossz nyelvek szerint jó lenne, ha a kémia szertár mellett lenne a terme és a végén csak egyszerűen felrobbanna...

Nándit nem különesebben hatotta a meg a szerelmi szál, sem a többi, mert fél vállról még odadobta a nagy tanári véleményét...- Ne legyen a kémia szertár mellett a terme, nem akarom, hogy felrobbanjon! Fejezd be tisztességgel a sztorit és legyen happy end a vége.

Jót mosolyogtam az arckifejezésén...és írtam tovább... 

Március közepén megintcsak sokat beszélgettünk, sok gondja volt az osztályával, (mindig sok gondja volt az osztályával) élvezettel hallgattam, mikre képesek manapság a tinik, és ő hogyan akarja orvosolni a problémákat...olyannyira, hogy már sokadik járatomat hagytam tovaszáguldani és bizony lekéstem a következőt is, mindenféle szándék nélkül.

Nos, aznap tartottunk a Március 15-ét, tehát ünneplőben érkeztem egy fehér tűsarkúban és fekete térdig érő szoknyában ,meg egy vékony fehér blúzban...jó volt beszélgetni, de az ablakon át már érzetem az esti hűvös levegőt...és féllábbal kint kérdeztem meg és már azt sem tudom miért , hogy ma mivel érkezett tanítani...

Igazából a választ nem hallottam, köszöntem és leléptem, a járatomig még sok idő volt hátra, leültem egy kicsit az iskola mögé, nem fáztam, de azért nem volt melegem. Végül elindultam a megálló felé, és már nagyban hallgattam egyik kedvenc dalomat, amikor a kocsi bekanyarodott elém...

Széles vigyor volt az arcán, aztán meg sajnálkozó...azt mondta szívesen hazavisz, mert ennyi kis semmiben az éjszakában meg fogok fagyni...

Gondolkodtam, majd szó nélkül beszálltam és mutattam az irányt. Zavarban voltam, de ő mindent megoldott mert, végig a tanulás, a nyelvtanulás fontosságáról beszélt és az új módszereket vázolta amiket alkalmazni szokott, hogy felkeltse a diákok szunnyadó tanulás vágyát. Persze kinyögte, hogy én is kiválóan alkalmas vagyok a kísérletekre...amire már én is rájöttem, de legalább beismerte hogy rengeteg módszere rajtam lett ki kísérletezve.

Haza értünk, konkrétan a ház előtt tett le, Jó éjszakáttal elköszöntünk egymástól és mindenki ment tovább. Este írtam a páromnak, és érdekes mert az ő reakciója erre az volt...

- Nem taperolt le?

HM? Ez nekem eszembe sem jutott, de tény, hogy kivételezettnek éreztem magam...

Valami hiányzott, és még én sem tudtam mi az.

Rányomta bélyegét a napjaimra. Az elvonás. Kerültem a tekintetét, ő is az enyémet. Rossz volt.

Én akartam, hát megkaptam. Áldozatul estem, már szinte azt hittem, tényleg viszonyunk van, mert annyian mondták... Egyben árulónak is titulálhattam volna magam, és féltem nehogy a fülébe jussononak a híresztelések, mert nem akartam volna a semmit magyarázni, másrészt a páromat is féltettem volna attól, hogy ilyesmiket halljon rólam, bár ő mindenről tudott, még a kínos részletekről is.

Nem bírtam sokáig és elhatároztam, hogy alkalmazom a legrosszabb módszert amit csak lehet. Átváltozom a világ egyik legelviselhetetlenebb diákjává...aki semmit sem tud, mindig kérdez és megpróbálom magam megútáltatni. Arra számítottam, ha elég ideig táncolok az idegein majd megunja és egyik nap elküld valami melegebb éghajlatra mármint Nándi...és lesz végre okom hogy ellenszenves és útálatos alaknak gondoljam. Mindent megtettem az ügy érdekében...Mondanom sem kell, félresiklottam, önmagam égettem be, nem egy esetben. De őszintén ma, ha vissza gondolok a lököttségeimre jót nevetek rajtuk.

Volt ott kis összekaszabolt fényképecske átadás, lehetetlen kérdés halmaz, ne kis mennyiségre gondoljatok...hm..a kedvencem...-A tanárúrral szeretnék fellépni az iskolai rendezvényen...Tangó, mert én remekül tudok olyat,ketten meg aztán frenetikus lenne...:)Úgy pattogzott lefelé róla a sok hülyeségem...hihetetlenül tudott hazudni, de imádtam ahogyan kivágta magát az esetlen szitukból..ebből pl. így:- Az nagyon jó lenne, meg szabad is csak tudod nagyon elfoglalt vagyok. Majd még meggondolom..Fura módon mennél jobban szórakoztatott az, hogy előtte komplett idiótát csinálhatok magamból, bántott, hogy így ismer meg...de a cél szentesíti az eszközt ezért a kérdéseimet már A4-es lapszámra hurcigáltam befelé az órákra. Megfigyeltem, hogy ez nem hogy nem zavarta, még örült is neki a többiek silány tevékenységére való tekintettel.

Mégis történhetett valami, mert egy haloványka emlékem szerint azért egyszer sikerült megbántania. Egyik kolléganője világosított fel, hogy rám valamiért pikkel a tanárrúr, mert zaklatom a kérdéseimmel...ekkor a dicsőség fényeit láttam felvillani. Igen működik...újra írhatok, újra járhatok több órára...nem tudom milyen logika vezetett idáig...de átmentem morciba. Ezért szépen megtagadtam az órai munkát és helyette a kis könyvecskémet fabrikáltam tovább. Rajtam kívül viszont elenyésző volt a vizsgázók száma...lassan senki sem járt órára, ami megintcsak oda vezetett, hogy vissza tértem a tanuláshoz, és a sok hülye kérdésre adott válasz egy másik irányt nyitott meg előttem. Magyarázni kezdtem a tudást a többieknek, akik hálásak voltak, mert kaptak jegyet, én meg kezdtem újra beilleszkedni. Aztán ezen felbuzdulva megkezdődött az újabb közös munka Nándival, észre sem vettem megint voltak esték, és példák, és én ragyogóan törtem kifelé a depiből ami az otthoni és iskolai dolgaimat illette. Jó hatással volt rám...mint valami terápia. Mondjuk nem teljesen vetköztem le az idegesítő tulajdonságaimat, de picit visszafogtam magam.

Volt, hogy képeket nézegettünk, tudtam, tanít még valahol, de csak ekkor bizonyosodtam meg róla. Panaszkodott, hogy kevés ideje van...épp a két munkahely miatt. Valahogy az is felmerült, hogy szakítottak a barátnőjével, és annak is ez az oka...sokat beszélgettünk...Arra is fény derült, hogy nem akart hazudni annak idején, már akkor tudta véget fog érni a kapcsolata...hiába szerelmes még most is. Ez önmagában nem elég, nem ez a a lány lesz az igazi.

Kezdtem ezt a dolgot más szemmel látni, nem a kis szerelmetes tini szemével, hanem úgy hogy valami különlegeset kapok az élettől, olyat ami maradandó és félteni való. Ő beszélt hozzám és érdekelte mit mondok, nem úgy mint hasonló korú társaimat. És valahogy engem nem úgy érdekelt , mint a hasonló korú társaimat, vagyis úgy, mint férfi.

Párommal a hét több napján is találkoztam ő kisért be, és sokszor haza is...éppen pedagógia-pszihológia vizsgájára készülve olvasott valamit, amit én is kölcsönkértem tőle. És lámcsak felfedeztem önmagamat...tipikus példa voltam...apa nélkül nevelkedett lánygyermek...brrr...aki az Apa típust keresheti a tanárában...

Ez remek ihletet adott regényem további szálaihoz, amiket már kissebb korúak társaságában is gombolyítottam. Ezalatt azt értem, hogy ha az időm engedte (márpedig engedte) más osztályok óráira is beültem. Nándi kapott megoldott példákat, én meg írhattam tovább. Sok nálam fiatalabbat ismertem meg így, sőt lettek barátaim ezekből az osztályokból.

Barátnőm tanácsára lassacskán, mint mondta: -Ha tagadod annál feltűnőbb, vállald inkább, hogy tetszik neked...vállaltam. Mondjuk nem volt mit...de ha ezt hiszik, hát legyen.

egyik gyakorlat alkalmával is éles szúrást kaptam...

-Ti mindig kettesben maradtok...

De most ki is mondtam még a tanár előtt is, igen kettesben...na és? Attól kezdve kiálltam a dolog ezen része mellett, de az ízléstelen megjegyzésekre nem reagáltam, csak egy vállrándítással...hisz ők ezt úgysem értik...és ha megszakadok sem fogják elhinni, hogy én azzal az emberrel nem azt csinálom....

Igen, hazudott. Rémes érzés volt. Mégiscsak szeret valakit, úgy. És éppen nekem hazudott.

Hosszasan tartott a hiszti amit emiatt csaptam, szegény párom meg mitsem értett az egészből.

Elkezdtem építeni azt a bizalom féle dolgot, amit egyedül eddig csak vele voltam képes véghez vinni, azzal a másikkal is. De amíg a párkapcsolatban ez működhet, addig egy vadidegennel óvatosan kell bizalmaskodóvá válni. Nem igazán jöttem rá mit is érzek pontosan, mert valahol örültem, hogy nincs egyedül, valahol meg sajnáltam magam. A nyári szünet remekül telt, és gyorsan.

A második tanév kezdetére megfogadtam, hogy többé még csak megsem kísérelek átlépni bizonyos határokat. Ahhoz képest a második héten nagy vigyorral az arcán integetett nekem, én meg úgy vigyorogtam vissza mintha semmi mócsing se lenne a rovásán.

A második találkozáskor barátnőmmel látogattuk meg a termet, bementünk gépezni, miután végeztünk kapóra jött az egyik mondata, mert kiválóan tudtam a tanár szemébe mondani: Hazudós! Nagyon hazudós...Ezt persze nagyon bénán adtam elő és valószínűleg nem is értette mire gondolhatok.

A sors fintora, hogy az évkezdéskor bizonytalan órarendünkben még nem is szerepelt ez a tantárgy ezért hetekig óránk sem volt, mikor viszont lett, és mindenkinek be kellett járnia engem tettek felelőssé a dologért...holott én rém ártatlan voltam.

Emiatt aztán jött email is meg beszólások is,és minden ott folytatódott ahol abba maradt. A családi körülményeim, és az osztály egyre nagyobb ellenem hangolódása, taccsra tett. És végül már tényleg csak az esti gép előtt üldögélések maradtak. Időben hazamenni nem volt kedvem, mert nem igazán feleltem meg édesanyám elvárásainak, és itt szépen fogalmaztam...A párom hol tudott velem foglalkozni hol nem, de őt sem akartam agyon terhelni...írtam tehát a könyvet...folyamatosan. A könyvbeli főszereplőim biza nagyon szerelmesek voltak, és sokszor kaptam magam azon, hogy bambulok előre a tanári asztal felé. A férfi karakterem egy romantikus férfi volt, a női meg bátrabb mint én, és teljesen más felfogású...  és még a könyvben már a csókolózáson rég túljutottak, én nagyon jól elvoltam azzal is hogy fél órákat néma csendben üldögélünk egy teremben, vagy éppen példákat oldunk meg közösen és közben rájöttem hogy ez untig elég. Tényleg ihletet adott az íráshoz, tényleg jelentett valamit, de nem akartam volna megcsókolni vagy vadul rádobatni magam az első utunkba akadó tiszta felületre. Sokszor volt olyan érzésem, hogy mint tanár nagyon is tudja miért szeretek a közelében lenni, hogy segíteni akar ahogy tud.

Ezidőtájt végsőket rúgta édesanyámmal folytatott együttélésünk, semmi sem volt jó úgy ahogy, éppen csak a páromtól nem akart elválasztani, de minden beszélgetésünk alkalmával csak heteket vagy napokat jósolt a kapcsolatunknak. Engem az "Olyan vagy mint az apád"...mondattal illetett...szinte mindig. Az apám alkoholista volt, verte őt, engem pedig nem akart, akartak...Én voltam családunk fekete barikája, mindig...és mert nem szerettem csak úgy mindenkivel mindenféléről beszélgetni, rám ragadt egy-két olyan jelző is amitől a mai napig szeretnék megszabadulni.Konkrét elképzelésem sohasem volt a jövőmről, sokszor azt sem tudtam mit szeretnék igazán. Amit szerettem volna mindig elnyomta a Mit tehetek meg? érzés.

Az Anyám sosem viselte jól a barátság gondolatát, mert az csak rosszat szül,ezért a lakásba soha egyet sem engedhettem be. Csoda, hogy kicsit megkattantam?

Ezen segített a párkapcsolatom, és a könyv írása. Egy ideig.

Az osztályom már más tanárok előtt is nyilvánosan beszélt rólam és (hívjuk csak) Nándiról.

Nagyon kínos perceket éltem át...volt olyan is hogy a folyosón ordított velem az egyik lány, közvetlenül a tanári előtt...

- nektek tudom, hogy viszonyotok van....hívd fel, hogy merre tekereg már, mert ha nem jön az órájára mi haza megyünk...

Még jó hogy senki sem hallotta. Ezen a napon, vonultam ki nagy elkeseredve a tanái asztalhoz, hogy megbeszéljük a történteket. Nem sok mindenre emlékszem, de azthiszem azt mondtam, hogy az osztályom nem jó szemmel nézi a segítség nyújtást ,ezért nem ártana mellőzni az én szerepléseimet. Kicsit kevesebb szereppel is beérem, nem kell segítenie...

Ezzel elvágtam valamit, mert rohamosan megromlott a jó Tanár-Diák kapcsolat közöttünk, onnanstól kezdve nem segített, és az esték is elmaradtak, 7 órakor minden óra végetért és diszkréten ellettünk zavarva a teremből...

Sok idő telt el így ...Hiányzott...valami hiányzott...

Szóval, érezted már azt, hogy megtetszik egyik  férfi vagy női tanárod, de nem tudod hová tenni a dolgot?

Nos, velem pontosan ez történt...és hosszú évekre nyúlik vissza. Azt hittem olyan történet részese lehetek, mint nagyjából azok az emberek, mint akik erről a témáról kamu,illetve kicsit slankított történeteket írnak...értsd. szex, szex, szex és már vége is van... nem ez nem így történt, sokkal bonyolultabban zajlanak ezek a valóságban, ha személyesen vagyunk a részesei...

Felnőttként ismerkedtem meg jelenlegi vőlegényemmel, aki már akkor is tanárnak készült...de még egészen más szak befejezéséhez közeledett. 18. életévemet töltöttem, és elfoglalt az érettségire való készülődés...meg igazából életem egyik legnehezebb korszakát éltem, apa nélkül és erre külön hangsúlyt fektetnék....APA nélkül...

Nagy szerelem volt az első pillanatától kezdve...a szalagavatómon látott meg először és mindössze egy papírzsebkendőnyi üzenet hozott össze minket...és már több mint egy éve jártunk együtt amikor is megtörtént velem az ami...

Belépett a terembe egy férfi,egy tanár, ez ugye mindig így kezdődik. Új iskolába mentem, új szakot kezdtem olyat amivel talán meg lehet élni, és nem kell főiskolára mennem 2 éves képzést egészen pontosan, egy szakközép iskolában...

Mondanom sem kell megakadt a szemem rajta, és azt hiszem már abban a pillanatban érzetem, hogy nem lesz közömbös a számomra. Szeptembertől kezdve egyre jobban megkedveletem, már amennyire meg lehet ismerni valakit egy egy 45 perces óra alatt tanárként...aztán karácsonyra teljesen megkattantam. Mindamellett, hogy imádtam a párom gyanúsan kezdett az az érzésem lenni, hogy beleszerettem ebbe a a másikba.

És őszintén szólva tényleg nem történt semmi csak az amit sok esetben olvastam már és minden alkalommal elmosolyodtam, mosolyok, kacsintások, és több figyelem...ennyi. A hangsúlyt a több figyelemre tenném...ebből származott a legtöbb baj. Az osztályom is felfigyelhetett, mert eleinte csak olykor-olykor, utóbb pedig rendszeresen piszkálni kezdtek.

-"Mindig csak veled foglalkozik, én hiába könyörgök neki, hogy jöjjön segíteni, bla bla bla...de neked bezzeg bla bla bla...és ez csak több lett és több.

Zavart, már órákon is be be szóltogattak, de a tanárom tudomást sem vett az egészről. A németes csoport óráira is bejártam, mondván internetezek és az időmből is kitelt, így hetente többször találkoztunk, és órák után is lelkesen maradtam bent a teremben kettesben vele...na jó nem az ölében ülve, nem csókolózva. Tisztes távolságban, és sokszor csendben.

Egyik nap aztán szó esett a magánéletéről is...rég nem értettem miért ül még bent hosszú órákig ahelyett, hogy menne a családjához, a barátnőjéhez, de mint kiderült nem vágyott haza.Mindegy nem értettem.

Furcsa dolgokat műveltem, de tényleg. Ekezdtem írni egy könyvet ami mi másról is szólhatott volna, mint a tanár-diák szerelemről...ez persze csak később forrta kimagát, miután egyik óra után megkérdezte, hogy újabban miket gépelek az óráján. bele vágtama lecsóba...azt mondtam ihletet adott nekem és szeretnék írni egy könyvet aminek  a főszereplője szintén tanár és mellesleg ugyanazt a tantárgyat tanítja mint ő...

Vártam a nagy tiltakozást, de inkább mosolygott egyet és tovább motivált az írásra...gondoltam ez tipikus tanár gondolkodás lehet bár ebből a kommentből még kimaradt a szerelmi szál. felajánlotta, ha készen van valami az írásból elolvassa...persze hogy igent mondtam. Onnantól lázasan írogattam, eleinte csak egy füzetbe.

A párkapcsolatom is érezte a változásokat, és kisebb vitáink is kerekedtek új írási szenvedélyeim miatt, na meg az áradozások miatt is ugyanis a leendő tanár páromnak, mindent elmeséltem töviről hegyire, miről beszélgettünk mit igért és hogyan ígérte... nagyon türelmes volt velem, és mai napig tudom hogy tudta mi zajlik le bennem.

Már rohamosan közeledett az év vége mikor a könyv 2 fejezetét egy füzetbe körmölve átnyújtottam neki, hosszú kérések által kaptam visza elolvasva, kevés kritikával fűszerezve...Ez nem jó, túl sok az ühm..meg...de mást nem mondott csak annyit tetszik, ha készen lesz elkérheti e az egész könyvet...erre is igent mondtam. Szóval meg kellett írnom.

Év vége előtt egyik délután megkérdeztem tőle, hogy miért nincsen barátnője...azt a választ kaptam: Mert nem találtam meg az igazit...

Az évzáró után egy városi rendezvényen találkoztunk újra a barátnője kezét fogta...hazudott nekem...

de itt még nem ért véget a történet...